Ferenc Liszt si recò in Italia per la prima volta nell'agosto 1837. In una lettera a Louis de Ronchaud racconta con dovizia di particolari del suo arrivo a Milano e del suo primo incontro con Giovanni Ricordi, "il primo editore musicale d'Italia ed uno dei più importanti d'Europa". La Casa Editrice musicale Ricordi, che a quei tempi vantava un'esperienza quasi trentennale, non rivestiva un ruolo chiave soltanto nell'editoria ma anche nell'organizzazione e nello sviluppo della vita musicale italiana.

Un aneddoto racconta che Giovanni Ricordi, fondatore della Casa e ottimo musicista, dopo aver ascoltato l'esecuzione di questo pianista a lui ancora sconosciuto, esclamò: "Costui o è Liszt o è il diavolo!". Cosí ebbe inizio il rapporto che legò Liszt a tre generazioni della famiglia Ricordi in un cinquantennio ricco di soddisfazioni per entrambi.

Durante il suo soggiorno milanese i Ricordi presentarono al compositore ungherese alcune figure di spicco degli ambienti musicali del capoluogo lombardo, incoraggiando la sua grande amicizia con Rossini. Nel catalogo della Casa editrice pubblicato nel 1838 compaiono già numerose opere di Liszt, specialmente fantasie e parafrasi, fra cui trascrizioni delle opere-motivo da Bellini e Rossini. Da esse è costituita l'opera composta di 12 fantasie scritte per il motivo delle Soirées musicales di Rossini. Nel catalogo Ricordi del 1855 compaiono circa 40 opere di Liszt, fra cui 12 trascrizioni da autori italiani (Rossini, Donizetti, Bellini, Verdi, Mercadante). Spesso sono proprio i Ricordi che, in occasione dell'uscita di queste opere, ne suggeriscono al compositore le trascrizioni, inviandogli le partiture a tempo debito.

Nell'autunno del 1839 Liszt lascia l'Italia, e incontrerà personalmente un esponente della famiglia Ricordi soltanto nel 1861, durante il suo lungo soggiorno romano. L'archivio della Casa custodisce 11 lettere di Liszt relative al periodo tra l'agosto 1863 e il dicembre 1883.

Nella prima vi è un riferimento a problemi legali relativi alla pubblicazione di 3 sonate per pianoforte, in un'altra Liszt segnala 3 parafrasi relativamente recenti da lui composte per il Rigoletto, l'Ernani e Il Trovatore di Verdi, ritenendo che potessero suscitare l'interesse del pubblico italiano.

Dopo la morte di Giovanni Ricordi, il carteggio prosegue con suo figlio Tito, ottimo pianista, che suggerisce opportunamente a Ferenc opere idonee alla trascrizione. Alcune lettere del 1865 affrontano impedimenti legali relativi alla pubblicazione in Italia delle trascrizioni di Liszt della Donna africana di Meyerbeer, questione risolta solo alcuni anni dopo.
Nel marzo del 1867 il Don Carlos di Verdi viene rappresentato a Parigi, e nello stesso anno Tito Ricordi suggerisce a Ferenc di comporre alcune sonate per pianoforte dal finale della scena seconda atto terzo dell'opera. La risposta affermativa del compositore andò perduta, quindi solo nel marzo dell'anno successivo gli viene inviata la partitura, sulla base della quale in breve tempo compone la trascrizione, che invia alla Casa Ricordi il 25 aprile del 1869. Il 5 maggio invece, in italiano pur preferendo scrivere in francese, assicura alla Casa l'esclusiva per la pubblicazione del Don Carlos (Coro di festa e Marcia funebre). Anche qui rinnova la richiesta, ricorrente quasi parola per parola in ogni lettera relativa alla pubblicazione di spartiti, di ricevere prima della mandata in stampa l'ultima tiratura, in modo da poterla controllare di persona. L'editore tiene il passo celere del compositore, che il 31 marzo 1868 ringrazia la casa per averlo accontentato.

Nell'aprile del 1871 Liszt acconsente alla pubblicazione da parte dei Ricordi della sua opera Serate Viennesi, scritta nel 1852 per i temi dei valzer di Schubert, augurandosi che l'editore viennese non sollevi obbiezioni, e come unico compenso chiede di poter correggere le bozze. Nel luglio dello stesso anno da Weimar autorizza la pubblicazione delle trascrizioni per pianoforte della Seconda Rapsodia magiara e della Campanella di Paganini.

Tra il 1875 e il 188í Liszt viaggia costantemente tra Roma, Weimar e Budapest, in quanto le sue trascrizioni dell'Aida (1871) e della Messa di Requiem (1874), comparse dopo il Don Carlos di Verdi, portarono la sua carriera all'apice del successo. E' andata perduta la missiva in cui l'editore segnala a Liszt queste opere, ma è più che sicuro che l'idea sia stata partorita a Milano. Nel dicembre 1878, dalla Villa d'Este di Tivoli Liszt informa la Ricordi delle trascrizioni da lui composte dalla Danza Sacra dell'Aida e dall'Agnus Dei della Messa di Requiem.

Alle numerose elaborazioni di verdiane ad opera di Ferenc se ne aggiunge un'altra nell'ultimo decennio della sua vita, le Reminiscenze del Boccanegra, nel 1882. Anche qui è più che certo il ruolo ispiratore della Ricordi. Nello stesso anno si spegne Tito, a cui succede alla guida della Casa editrice il figlio Giulio, ottimo musicista e autore prolifico con lo pseudonimo di Burgmein. Liszt lo ringrazia, in una missiva datata l'ultimo dell'anno 1883, di avergli segnalato un'opera. Questo ci risulta essere l'ultimo carteggio tra il compositore ungherese e l'editore italiano.

L'amicizia tra Ferenc Liszt e la Ricordi ha dato vita ad un cinquantennio che riveste un'importanza imperitura nella storia musicale dei due Paesi e costituisce un capitolo importante nei rapporti tra il nostro Paese e l'Ungheria.

Kürthy András

Liszt Ferenc 1837 augusztusában lépett eloször Itália földjére. Louis de Ronchaudhoz írt levelében részletesen leírja, hogyan érkezett meg Milánóba, s hogyan ismerkedett meg Giovanni Ricordival, "Itália elso, s Európa egyik legtekintélyesebb zenemukiadójával". A muködése harmincadik évéhez közeledo Ricordi Kiadóház ekkor már nemcsak a zenemukiadásban játszik kulcsfontosságú szerepet, hanem Itália zenei életének szervezésében és irányításában is.

Anekdota beszéli el, hogy Giovanni Ricordi, a kiadó alapítója - maga is képzett muzsikus - az ismeretlen muvész zongorajátékának hallatán így kiáltott fel: "Questo e Liszt o il Diavolo!" Így kezdodött Liszt Ferencnek a zenemukiadó család három generációjához fuzodo, majd fél évszázadon átívelo termékeny kapcsolata.

A zeneszerzo milánói tartózkodása idején Ricordiék ismertették ot össze Milánó zenei életének számos kiválóságával, és ok fuzték szorosabbra kapcsolatát Gioacchino Rossinival. A kiadó 1838-ban megjelent katalógusában már számos Liszt-mu szerepel, foképp fantáziák és parafrázisok, köztük például Rossini és Bellini opera-motívumaira készült átiratok. Ok jelentették meg 1838-ban Liszt Ferencnek Rossini Soirées musicales-jának motívumaira írt 12 fantáziából álló sorozatát. Az 1855. évi Ricordi-katalógus már csaknem 40 Liszt-muvet tartalmaz; 12 közülük olasz zeneszerzo (Rossini, Donizetti, Bellini, Verdi, Mercadante) muvére készült átirat, melyeknek létrejöttéhez gyakran épp Ricordiéktól érkezett sugallat egy-egy jó pillanatban küldött partitúra képében.

1939 oszén Liszt elhagyta Itáliát, és személyesen csak 1861-ben került újra kapcsolatba Ricordiékkal, amikor is Rómában töltött hosszabb idot. Az 1863 augusztusa és 1883 decembere közti idoszakból a Ricordi Archivum 11 Liszt kezétol származó levelet oriz.

Az elso levél három zongoraátirat kiadási jogainak ügyérol szól, s egyben felhívja Ricordiék figyelmét másik három, viszonylag friss keletkezésu parafrázisra, melyeket Liszt Verdi operáinak (Rigoletto, Ernani, Il Trovatore) témáira komponált, ezért úgy gondolja, számot tarthatnak az itáliai közönség érdeklodésére.

Giovanni Ricordi halála után fiával, Titóval folytatódik a levelezés. Tito Ricordi kiváló zongorista, aki jó érzékkel ajánl Liszt figyelmébe átdolgozásra alkalmas muveket. Néhány 1865-ben írt levél Meyerbeer: Az afrikai no címu operájáról készült Liszt-átiratok olaszországi kiadásának útjában álló kiadói jogi problémák tisztázásával foglalkozik. A milánói kiadás útjában álló akadályok csak néhány évvel késobb hárultak el.

Verdi Don Carlos címu operája 1867 márciusában került színre Párizsban, s Tito Ricordi még ugyanebben az évben felkérte Liszt Ferencet, írjon zongoradarabot az opera harmadik felvonásbeli második képének fináléjából. Liszt igenlo válaszlevele elveszett, így csak 1868 márciusában postázták számára a partitúrát, melynek alapján igen rövid ido alatt elkészült az átirattal. 1869. április 25-én Rómában kelt levele kíséretében küldi a kiadónak az elkészült kéziratot, május 5-én pedig az olasz nyelvu nyilatkozatot (Liszt egyébként francia nyelven levelez), amely ezer líra ellenében kizárólagos jogot biztosít a Casa Ricordinak a Don Carlos-átirat (Coro di festa e Marcia funebre) kiadására. Itt is elismétli kérését, mely szinte szóról szóra ismétlodik minden kottakiadással kapcsolatos levelében: hangsúlyozottan kéri, hogy a nyomtatás elotti utolsó levonatot küldjék el neki személyes ellenorzésre. A szerzo gyorsaságától egyébként a kiadó sem maradt el: 1868. május 31-én kelt levelében Liszt már a nyomtatott példányokért mondhatott köszönetet.

1871 áprilisában Pestrol küldi beleegyezését Liszt a kiadó kérésére, hogy megjelentethesse a Schubert keringoinek témáira 1852-ben írt Bécsi esték címu sorozatát. Liszt reméli, hogy a bécsi kiadó nem gördít nehézséget a kiadás útjába, és szerzoi honoráriumként csak a levonatok korrigálásának lehetoségét kéri. Ugyanezen év júliusában már Weimarból érkezik Milánóba az a levél, amelyben a 2. magyar rapszódiának és Paganini La Campanellája zongoraátiratának itáliai kiadásához adja hozzájárulását a zeneszerzo.

Az 1870-es évek második felében Liszt sokat utazik: rendszeresen visszatér Rómába és Weimarba, de több idot tölt Budapesten. Bizonyára ez a mozgalmasság az oka annak, hogy a pályája csúcsára érkezett Verdinek a Don Carlos után keletkezett két muvébol, az Aidából (1871) és a Messa di Requiembol (1874) csak évekkel bemutatásuk után készült Liszt-átirat. Nem maradt fenn olyan levél, amelybol kiderülne, mikor hívta fel a kiadó a mester figyelmét ezekre a muvekre, azt azonban biztosra vehetjük, hogy ezeknek az átiratoknak az ötlete is Milánóban született. Az 1878 decemberében, a tivoli Villa d'Estében kelt Liszt-levél tudósít az Aida Danza sacrájának és zárókettosének, valamint a Messa di Requiem Agnus Deijének elkészült átiratairól.

Liszt Verdi-feldolgozásai életének utolsó évtizedében még egy muvel szaporodtak: az 1882-ben íródott Réminiscences de Boccanegra-val. Ez esetben is biztosra vehetjük a kiadó inspiráló szerepét. 1882 egyben Tito Ricordi halálának éve. Fia, Giulio Ricordi veszi át tole a kiadó vezetését. Giulio (1840-1912) szintén képzett zenész volt, Burgmein álnéven aktívan komponált. Egyik muvét Liszt Ferencnek ajánlotta, aki 1883. december 31-én kelt levelében köszönte meg figyelmességét. Eddigi ismereteink szerint ez volt az utolsó levélváltás Liszt és a Casa Ricordi közt.

Liszt Ferenc és a Casa Ricordi termékeny barátsága olyan gazdag félévszázadot ível át, mely mindkét nép történelmének, zenetörténetének igen eseménydús, maradandó értékeket teremto korszaka, s egyben az olasz-magyar kapcsolatok fontos fejezete.